Amikor
a dolgok kezdenek zavarossá válni, nem tudni miért, de mi emberek rögtön
elkezdjük a valódi értéket kutatni, ösztönösen vágyunk a mértékre, amelyhez
magunkat, terveinket, vágyainkat, gondolatainkat szabni tudjuk. Jó, ha ez a
mérték egyszerre emberi és egyetemes, alkalmas kifejezni a kapcsolódást az
ember és világa közt, amelyben létezik.
Talán érthető, hogy a válságról beszélek, ami
mindig valamilyen mérték torzulásából fakad, nem pedig a kereslet-kínálat
egyensúlyának felborulásáról, ahogy ezt „piaci” alapon magyarázzák.
Napjainkban sokat használt fogalom a válság.
Nyilván azért, mert jelen van. Az már
azonban ritkábban hangzik el, hogy nem csak gazdasági, hanem általános, a
társadalmat, politikát, de legfőképpen az egyént érintő válságról van szó,
amelynek egyik kiváltó oka maga az egyén, aki a mértéket elvesztette, de
mindenképp torzulva látja.
A válságok idején a piacon megnő az arany
szerepe. A javakat megpróbálják ehhez az
értékállandóhoz igazítani, amely évezredek óta a legteljesebb és egyetlen
mérték kifejezője. Ezen eddig egyetlen kor, eszmerendszer, hatalom, világnézet nem
tudott, sem a jelenlegi apparátus nem tud változtatni.
Arany. Aurum, a periódusos rendszerben a platina
és a higany között foglal helyet, a hetvenkilencedik helyen, természetben
előforduló anyagok között az egyik legsűrűbb. A királyvízként elhíresült
oldaton kívül mindennek ellenáll. Sokoldalú tulajdonságai miatt az élet
legkülönfélébb területein találkozhatunk vele, de ékszerként és fizetőeszközként
a legelterjedtebb.
Vajon honnan ez a magával ragadó erő, amelyre
a történetben oly sok példát ismerünk? Az ember valósággal megszédül a
közelében, hatása elől szinte lehetetlen kitérni. Miért?
Szintén elhíresült, hogy a középkorban az
alkímiaként ismert tevékenység az arany mesterséges előállításával
foglalkozott, ami a mai tudományos szemmel nézve lehetetlen, talán gyermeteg
kísérlet. Viszont elgondolkodtató lehet, ha nem a mai kor felől közelítünk a
kérdés felé, hanem az alkímia illetve a hermetikus gondolkodás alapjául
tekinthető írásos emlék, a Krisztus előtti VI.században keletkezett Smaragdtáblára írtak szerint próbáljuk az „aranykészítést”
mint műveletet megérteni.
Az írásmű második pontja, miszerint „ami lent
van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami
lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd” talán már sokak
által ismert.
A jellemzően analogikus gondolkozás lehetővé
teszi számunkra, hogy az aranyra ne csak a megszokott anyagi minőségében
tekintsünk, azaz számunkra legalább egy gondolat erejéig többet jelentsen, mint
nemesfém.
Legyen inkább tulajdonság, gondolat, érzés,
tett, jellem, mondanivaló, szándék…
A fentiekből kitűnhet, miért is Shakespeare.
A színházban ő a mérték, a tiszta hatás, amelyhez mindenki, aki színházzal
kíván foglalkozni, magát hozzámérni kénytelen, ha tetszik, ha nem. Különösen
válság idején.
Shakespeare a Romeo és Júliában három helyen
említi az aranyat. A szerelmespár
találkozás után közvetlen, Lőrinc mondja, hogy „Zord éjre kékszemű reggel
nevet, /S arannyal hímez minden felleget.”Majd Romeo Mantovában mérget vesz egy
patikáriustól, amiért arannyal fizet: ”Ne itt arany! – De méreg ám ez is:/
Többet pusztít e förtelmes világon, /Mint kotyvalékod, melyet tilt a törvény.”Majd
harmadjára a szerelmespár elhíresült szobra színaranyból, amelyet a két
gyászoló családfő állíttat.
Shakespeare két szerelmese arannyá lesz,
egybeolvad és mértéket teremt. A szerelem mértékét. És ha az angol love, vagy a görög erósz szóra gondolunk, mint a magyar szerelem szavunk
megfelelőjére, akkor tudjuk, hogy Shakespeare talán arra is utal, hogyan
érdemes az életben szeretni.
A szeretet maga
az arany művelete. Odaadás. Ez a titok.
Nagy Péter