2014. március 13., csütörtök

Egérfogó

A másik kedvencem. És itt van a lényeg, vagyis a kutya elásva. Ha színházról és különösen ha Shakespeare színházáról van szó, érdemes  Hamletnél kutatni.

Kapóra jönnek a színészek.

"Hallottam és, hogy nagy gonosztevőt
Színházban, csupán a költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most e színészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt:lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is, tudom, hogy mit tegyek.

A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet tetszetős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
-Mert íly kedélyre nagy hatalma van-
A kárhozatba dönt.Nincs rá bizonyság
Ennél különb;de tőr lesz a darab,
Hol a király ha bűnös, fennakad."

Csatt.
Egérfogó, kattan a zár.

Mindent elmondtam?
Közelt sem.
 

2014. február 24., hétfő

Titok

A legnagyobb tragédia ebben van. Nem a két család szembenállása, hiszen az valódi semmiség.

"Nekünk mutatsz fügét, he?"

Hanem az ebből fakadó folyamatos titkolózás, pisszegés.Nem, ez még nem intrika, ez teljesen céltalan. Tudatlan titkok. Okozat.

Romeo és Júlia az erkélyen titkosan vallanak szerelmet. Tehát ebben ők sem lehetnek kivételek. Ennek a titkolózásnak egyenes következménye a tragédia. Nem a gyűlölség, hanem a titok. Ok.

Miért kell titokban tartani a szerelmet, az esküvőt? Miféle szabályt sértenek, amit ösztönösen el akarnak rejteni? Azonnal, zsigerből. A bennünk lévő viszály következménye a titok?

"Nekünk mutatsz fügét, he?"

Fügelevél. Ádám és Éva is szakít egyet magának, miután ettek a fáról. Takargat, leplez. Az ember elrejt és sunnyog Isten színe előtt. Miért? Mert viszály van. És miért van viszály? Titok. Ki emlékszik?

LŐRINC
  "Két  ellenséges király táboroz
  Emberben, fűben: a Jó és  a Rossz.
  És hol a Rossz erősebb haddal áll,
  Az élet hervad -tort ül a Halál."

2014. február 16., vasárnap

Hecuba

Hecuba monológ. Amikor Hamlet találkozik a színészekkel és az egyik öreg színész kérésére elmondja neki a kedvencét a fátyolos királynéról, Hecubáról.

Nem szörnyűség-e, hogy lám e színész, csak képzeletben, ÁLOM-indulatban, egy eszmeképhez úgy hozzátöri lelkét, hogy arca elsápad belé, hangja megtörik, és egész valója kíséri képzetét, s mind semmiért! Egy Hecubáért! Mi néki Hecuba és ő Hecubának, hogy megsirassa?

Kábé így, azért nem tettem ki az idéző jelet, de ez a kérdés. Talán nagyobb, de biztosan ugyanolyan fontos kérdés Hamletnek, mint az, hogy "lenni vagy nem lenni?" (Lenni)

Ez érdekel. Amikor belép a színész, és csak annyit tudunk, hogy ő a színész, én meg a néző, ő játszik, csal, képzel és fest. Mond. Egyszersmind közöl. Közvetít és lehoz, illetve felemel.

És nem szórakoztat (bukfenc) nem kielégít, nem felejteti el a mindennapokat, nem oktat ki, de nem is elnéző és a mosolya mögött is van valami teher abból, amit én is cipelek. Az enyém is. Ez a mi ügyünk, ebben kacsintunk össze, ezért szorul a torkom és ezért tapsolok és megyek el újra és ezért vagyok szomorú, amikor már csak bukfenc van, meg egy szomorú  "hepp".

Remélem érthető vagyok. Igyekszem az lenni, de sokszor nincs kedvem, hogy őszinte legyek.

És még egy:

Mit nem tenne még, ha szenvedélyre volna oly oka, mint van nekem?
Könnyárba fojtaná a színpadot, hogy
a vétkes megőrüljön belé
képedjen az igaz
és a közönyös zavarba essék

kábé

Hát ezért. Egy Hecubáért.

Az egészet ajánlom, de most a 40:25 utáni rész jár a fejemben (BWV 855)
 

2014. február 11., kedd

Szó, szó, szó

Bizonyára létezik még rengeteg irány, út és mód, metódus, megközelítés és módszer, tapasztalat vagy tudom is én mi. Most kettőt biztosan kiemelnék, amelyeket mindig is szívesen állítottam szembe.

Van, amelyik azt vallja, hogy helyzet-gyakorlat, átélés, lélektan, jelenet. Ezeket tekinti alapnak, amikor a színész munkájáról beszél. Engem viszont mindig sokkal jobban lázba ejtett egy másik út, a versmondás felől való közelítés. Amikor az üres tér és a beszélő viszonya a kiindulás.

Míg az előző, tehát a helyzetgyakorlatok esetében általában a döntő kérdés, hogy a gondolat van előbb vagy a tett, addig a másik esetben ezt a megoldhatatlan dilemmát átvágja egy harmadik: a szó.

Tehát azt mondom, a szó van először és a többi következmény.

Ezért is gondoltam erre a történetre, meg ezért eleve Shakespeare, mivel őnála ez biztosan kell, hogy működjön. Elég, ha csak a drámák színpadára a Globe-ra  (ó, milyen szerény..) gondolok.

Ezzel nyilván nem mondtam semmi újat. És egyáltalán nem célom, hogy bármi olyat megtaláljak, ami nincs, vagy még nem volt. Ott hever a lábunk előtt minden, csak föl kell emelni. Tehát, talán nem túl merész a következtetés, hogy ha valamit nem látok, akkor az nem azt jelenti, hogy nincs, csak azt, hogy én nem látom...
(Hűha)

Szóval: szó, szó, szó..
De mi a veleje?
Kinek a veleje?

2014. február 8., szombat

Állítások

Az egyik kedvencem az állítópróba. Színészként ekkor semmi dolgom, de szívesen bejártam, amikor csak tehettem. A készülő előadásról mindig ekkor értek a legelső benyomások. Érdekes volt látni, ahogy a gondolat elkezdi felosztani a teret.

Ugyebár arról van szó, hogy ilyenkor az elképzelt díszlet elemeit jelezve elhelyezzük a térben. Még minden csak jelzés, de már van néhány körvonal, látszódnak a fő arányok, jellemző adottságok, hangsúlyok.
Már beköltözik valami visszavonhatatlan. Kötés.

Az egész  hetünk ebben telt. Azt a gondolat rendet, amit az elmúlt hónapokban titokban, magamban, dédelgetve és óvatosan felépítettem, kénytelen voltam az első állítások próbájának kitenni. Mivel nincs túl sok tapasztalatom rendezés terén, az első lépéseknél nagyon figyeltem minden zajra, mint amikor az ember először lép rá a jégre. Persze, ha valaki korcsolyázni szeretne, ez elkerülhetetlen. A műjég nem nekem való.

Halász Pétert a főiskolán ismertem meg, sok mondata emlékezetes.

"Ha nincs meg a fejünkben a hely, ahol együtt lehetünk, akkor ne legyünk együtt"

Ez az egyik.


2014. február 2., vasárnap

Az okokról




   Amikor a dolgok kezdenek zavarossá válni, nem tudni miért, de mi emberek rögtön elkezdjük a valódi értéket kutatni, ösztönösen vágyunk a mértékre, amelyhez magunkat, terveinket, vágyainkat, gondolatainkat szabni tudjuk. Jó, ha ez a mérték egyszerre emberi és egyetemes, alkalmas kifejezni a kapcsolódást az ember és világa közt, amelyben létezik.
  Talán érthető, hogy a válságról beszélek, ami mindig valamilyen mérték torzulásából fakad, nem pedig a kereslet-kínálat egyensúlyának felborulásáról, ahogy ezt „piaci” alapon magyarázzák. 
  Napjainkban sokat használt fogalom a válság. Nyilván azért, mert jelen van.  Az már azonban ritkábban hangzik el, hogy nem csak gazdasági, hanem általános, a társadalmat, politikát, de legfőképpen az egyént érintő válságról van szó, amelynek egyik kiváltó oka maga az egyén, aki a mértéket elvesztette, de mindenképp torzulva látja.
  A válságok idején a piacon megnő az arany szerepe.  A javakat megpróbálják ehhez az értékállandóhoz igazítani, amely évezredek óta a legteljesebb és egyetlen mérték kifejezője. Ezen eddig egyetlen kor, eszmerendszer, hatalom, világnézet nem tudott, sem a jelenlegi apparátus nem tud változtatni. 
  Arany. Aurum, a periódusos rendszerben a platina és a higany között foglal helyet, a hetvenkilencedik helyen, természetben előforduló anyagok között az egyik legsűrűbb. A királyvízként elhíresült oldaton kívül mindennek ellenáll.  Sokoldalú tulajdonságai miatt az élet legkülönfélébb területein találkozhatunk vele, de ékszerként és fizetőeszközként a legelterjedtebb.
  Vajon honnan ez a magával ragadó erő, amelyre a történetben oly sok példát ismerünk? Az ember valósággal megszédül a közelében, hatása elől szinte lehetetlen kitérni. Miért?
  Szintén elhíresült, hogy a középkorban az alkímiaként ismert tevékenység az arany mesterséges előállításával foglalkozott, ami a mai tudományos szemmel nézve lehetetlen, talán gyermeteg kísérlet. Viszont elgondolkodtató lehet, ha nem a mai kor felől közelítünk a kérdés felé, hanem az alkímia illetve a hermetikus gondolkodás alapjául tekinthető írásos emlék, a Krisztus előtti VI.században keletkezett  Smaragdtáblára írtak szerint próbáljuk az „aranykészítést” mint műveletet megérteni.
  Az írásmű második pontja, miszerint „ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd” talán már sokak által ismert.
  A jellemzően analogikus gondolkozás lehetővé teszi számunkra, hogy az aranyra ne csak a megszokott anyagi minőségében tekintsünk, azaz számunkra legalább egy gondolat erejéig többet jelentsen, mint nemesfém. 
  Legyen inkább tulajdonság, gondolat, érzés, tett, jellem, mondanivaló, szándék…
  A fentiekből kitűnhet, miért is Shakespeare. A színházban ő a mérték, a tiszta hatás, amelyhez mindenki, aki színházzal kíván foglalkozni, magát hozzámérni kénytelen, ha tetszik, ha nem. Különösen válság idején.
  Shakespeare a Romeo és Júliában három helyen említi az aranyat.  A szerelmespár találkozás után közvetlen, Lőrinc mondja, hogy „Zord éjre kékszemű reggel nevet, /S arannyal hímez minden felleget.”Majd Romeo Mantovában mérget vesz egy patikáriustól, amiért arannyal fizet: ”Ne itt arany! – De méreg ám ez is:/ Többet pusztít e förtelmes világon, /Mint kotyvalékod, melyet tilt a törvény.”Majd harmadjára a szerelmespár elhíresült szobra színaranyból, amelyet a két gyászoló családfő állíttat. 
  Shakespeare két szerelmese arannyá lesz, egybeolvad és mértéket teremt. A szerelem mértékét. És ha az angol love, vagy a görög erósz szóra gondolunk, mint a magyar szerelem szavunk megfelelőjére, akkor tudjuk, hogy Shakespeare talán arra is utal, hogyan érdemes az életben szeretni.
A szeretet maga az arany művelete. Odaadás. Ez a titok.


Nagy Péter