Hecuba

Hecuba monológ. Amikor Hamlet találkozik a színészekkel és az egyik öreg színész kérésére elmondja neki a kedvencét a fátyolos királynéról, Hecubáról.

Nem szörnyűség-e, hogy lám e színész, csak képzeletben, ÁLOM-indulatban, egy eszmeképhez úgy hozzátöri lelkét, hogy arca elsápad belé, hangja megtörik, és egész valója kíséri képzetét, s mind semmiért! Egy Hecubáért! Mi néki Hecuba és ő Hecubának, hogy megsirassa?

Kábé így, azért nem tettem ki az idéző jelet, de ez a kérdés. Talán nagyobb, de biztosan ugyanolyan fontos kérdés Hamletnek, mint az, hogy "lenni vagy nem lenni?" (Lenni)

Ez érdekel. Amikor belép a színész, és csak annyit tudunk, hogy ő a színész, én meg a néző, ő játszik, csal, képzel és fest. Mond. Egyszersmind közöl. Közvetít és lehoz, illetve felemel.

És nem szórakoztat (bukfenc) nem kielégít, nem felejteti el a mindennapokat, nem oktat ki, de nem is elnéző és a mosolya mögött is van valami teher abból, amit én is cipelek. Az enyém is. Ez a mi ügyünk, ebben kacsintunk össze, ezért szorul a torkom és ezért tapsolok és megyek el újra és ezért vagyok szomorú, amikor már csak bukfenc van, meg egy szomorú  "hepp".

Remélem érthető vagyok. Igyekszem az lenni, de sokszor nincs kedvem, hogy őszinte legyek.

És még egy:

Mit nem tenne még, ha szenvedélyre volna oly oka, mint van nekem?
Könnyárba fojtaná a színpadot, hogy
a vétkes megőrüljön belé
képedjen az igaz
és a közönyös zavarba essék

kábé

Hát ezért. Egy Hecubáért.

Az egészet ajánlom, de most a 40:25 utáni rész jár a fejemben (BWV 855)